Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Álmatlanul hánykolódva, valamennyiőnk jövőjét meghatározó, fontos elhatározásra jutottam.
Ugyanis az utóbbi időben bárkivel beszélek, mindenkitől azt hallom: elégedetlen. A legtöbben nem a privát életükkel nincsenek kibékülve, hanem a társadalmi, globális helyzettel. Minden közvéleménykutatás megerősíti, hogy az emberek nagy többsége szerint, és én is közéjük tartozom, Magyarországon rossz irányba haladnak a dolgok.
És nekem elegem van abból, hogy Magyarország jobban teljesít. És bár összeállt a fejemben a “mesterterv”, még nem tudom eldönteni, hogy naiv vagyok-e, vagy simán csak hülye. (A férjemen végzett über-reprezentatív kutatás szerint naiv, de hát ő elfogult, vagy csak nem akar megbántani.)
Elegem van abból, hogy egy agresszív kisebbség – a hivatásos politikusok és gazdasági holdudvaruk – azt akarja elhitetni velünk, hogy nincs alternatíva. Hogy azért kell majd jövő áprilisban a szavazólapon a bizonyítottan rosszra (és ez nagyon durva eufemizmus) behúzni az ikszet, mert ennél csak silányabb van a kínálatban. Annyi bizonyos, nehéz választani a szar és a fos között, mégha a névjegykártyájukra fekália meg chocolate mousse is van írva (már elnézést a vulgáris stílusért, de szerintem a poltikai elitet nézve igen érzékletes ez a hasonlat). Mert ez az agresszív kisebbség a létével azt sugallja, hogy balek vagy, ha számlát adsz; ha köszönsz, amikor belépsz egy boltba; ha nem ügyeskedsz – mert se gyomrod, se tehetséged, se kapcsolatod nincs hozzá.
Fáj, hogy hetente hallok az ismeretségi körömből olyanokat, akik komplett családként települnek párszáz, párezer kilométerrel odébb, annak reményében, hogy ott könnyebb lesz, és már önmaguk megnyugtatásául sem hazudják azt, hogy egyszer majd hazajönnek. Hogy lassan már az van, mint ötvenhatban: kalandvágyból maradunk itthon, leszámítva persze, hogy tavaly többen emigráltak, mint akkor. Megértem, ha valaki máshol keresi a boldogulását, és el is fogadom ezt a döntést, de én úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ez az erőszakos törpekisebbség arra kényszerítsen, hogy elhagyjam a hazámat, a családomat, a barátaimat, az anyanyelvemet.
Megrémiszt, hogy már olyan magas az ingerküszöbünk, hogy akkor sem reagálunk, ha ordító igazságtalanság történik, amikor erre tenyésztett emberszabású szóvivők karvastagságú pilótakeksznek álcázott hazugságokat nyomkodnak lefelé a torkunkon, és közben még azt is elvárják, hogy mosolyogva köszönjük meg, és kérjünk még. Az is elrettent, hogy a közhangulatot bulvár-kékfénnyé silányított híradókkal akarják meghatározni, és az amúgy is nyomott hangulatunkon csavarjanak lefelé még egyet, valamint hogy bebizonyítsák, mindig van lejjebb, de közben azt is sugallják: mindannyian szarban fekszünk, de barátom, te legalább hanyatt, hiszen akár te is lehetnél halottan abban az autóban. A lényeg, hogy ne törődjünk a lényeggel, de ha odapofátlankodik, majd kiblőrözik az ügyes, politikailag megbízható kádergyerekek, vagy felvesszük oldalról, úgy ő maga alig látszik, viszont az orra sokkal nagyobbnak tűnik.
A márciusi havazásban szerveződő, a hivatásos és a pénzünkből dotált szervek szervezettségét messze felülmúló civil kurázsi látványos megcsillanása bebizonyította, hogy a legtöbben nem erre vágyunk. Mellesleg a hatalom pedig megmutatta, hogy neki joga van balfasznak lenni, aztán megsértődni azon, ha ezt valaki szóvá teszi, aki pedig netán segíteni akar, azt joga van akár egy szívlapáttal tarkónverni, mert úgyis csak azt akarja a segítséggel is az a szemét, katasztrófaturistáskodó osztrák igazolni, hogy jobb nálunk, pedig ez ugye genetikailag lehetetlen.
Ez a forradalmi időjárási helyzet igazolta, hogy van bennünk szolidaritás, segítőkészség, önfeláldozás akár ismeretlenek irányába is, hiába próbálják kiirtani belőlünk a szocializmust – szociális biztonság nélkül – építő jómunkásemberek. Hogy igenis nagyon sokan vagyunk, akik nem úgy gondolunk embertársainkra, mint haszonállatokra, eltaposandó versenytársakra, netán magukfajtára. Hogy rengeteg olyan nagyszerű átlagember van, aki anélkül segít, hogy előtte nemzeti konzultáció keretében felmérné: bajbajutott társa kire szavazott, kinek a micsodájába dugja a micsodáját, kihez imádkozik és mi a kedvenc focicsapata. És jó érzés tudni, hogy nem vagyok lúzer, amiért így gondolkodom, hanem vannak mások is, sokan.
Igenis lennie kell alternatívának. Nem akarom elfogadni, hogy jó emberek életének peremfeltételeit olyanok határozzák meg, akik valamiféle kontraszelekció útján hatalomhoz jutottak, de ha a köz javának szolgálatát kérnénk rajtuk számon, gátlástalanul pofánröhögnének, de utána a biztonság kedvéért azért ránk küldenék az adóhatóságot. Felfordul a gyomrom attól, hogy olyanok papolnak erkölcsről meg tisztességről, akikhez képest Machiavelli ipari tanuló. Nem kérek belőle, hogy meghatározzák helyettem, szerintem mi a művészet, és ennek címén önjelölt váteszek, alanyi seggfejek és gyakorló elmebetegek bőséges jóltartását finanszíroztassák meg velem, és közben még számon is kérjék, hogy miért nem érzek nemzeti bizsergést a szívem táján a marhabőrbe kötött Alaptörvény vásári illusztrációinak nézegetésekor.
Én személy szerint számos kiváló embert ismerek, akik egy részéről felteszem, néhányukról pedig tudom, hozzám hasonlóan gondolkodnak. Igaz, hogy a javuk éppen azzal van elfoglalva, hogy az alapszükségleteinek kielégítéséről – kaja, csekkek – gondoskodjon, munkát találjon, esetleg éppen a bedőlt lakáshitele romjait takarítgatja, vagy küzd, hogy a vállalkozása valahogy felszínen maradjon, de a személyes – és általában elsősorban anyagi – problémái miatt, vagy azt önigazolásként lobogtatva nem lett szar alak.
A lózungok után a lényeg: arra gondoltam, hogy a 2014-es választásokon független jelöltként megpróbálok ringbe lépni, mivel rájöttem, hogy rinyálni már irodalmi igényességgel tudok, itt az ideje tenni is valamit. Persze jelölt nyilván sok lesz, de nekem – halk dobpergés –, választási ígéretem is van: ha valami botrányos véleletlen folytán összejön mint Bájalexnek az Eurovízió, akkor nem akarok lopni, és hazudni is csak kegyesen. Egyrészről mert nem is tudok, otthon nem tanítottak meg rendesen és autodidakta módon sem sikerült elsajátítanom, másrészről meg nem is akarok. Hát ez lenne az én választási ígéretem, ha esetleg Ön örök életre és ingyen sörre vágyik, akkor ez nem az Ön pártjaJ!
Előre szólok: a közgazdaságtanhoz nem értek, de nem is áll szándékomban csirkecsontokból, korábbi jegybank-elnökök ciprusi tengervízbe mártott zsigereiből, vizelettel átitatott főkötőből, szemtengely-állásból, meg fenékpöttyök számából kiindulva monetáris politikát meghatározni.
Először is át kell tanulmányoznom az új remekbeszabott választási törvényt jó alaposan, de annyi biztos: a 106 egyéni választókerület egyikét lehet becélozni, a belépő ezer ajánlás. Mivel se pénzem, se paripám, se posztóm, se hirdetési felületem, se titkosszolgálati eszközöm, se határontúli magyarokból álló előre meg nem határozható számú mobilis szavazóhadseregem, így esélyem a nullához konvergál, bármilyen gomblyukból kikandikáló közvéleménykutató azonnal megállapíthassa! A hiányt megpróbálom majd gyerekes lelkesedéssel, a még lecsippenthető szabadidőm felajánlásával és a közösségi média erejével pótolni.
Eszembe jutott, hogy ha lenne köztetek, akinek szívéből szólok, akkor dobjunk össze egy egyesületet, vagy bármit, ami még nem minősül alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló előkészületnek. Csináljunk valamit, bármit, csak érezhessük, hogy nem ülünk ledermedve, ölünkbe ejtett kézzel, néha cüccögve és sopánkodva azon, hogy jajdeszar, és esetenként, amikor valami nagyon penetráns akcióhoz kell felszopóként asszisztálnunk, akkor a fejünket is csóválva.
Naiv vagyok vagy hülye? Hejhó Magyarország, hejhó magyarok!
